Bentlakásos rehabilitációs intézet egy barátnak

A 20. és 21. század egyik nagy átka, hogy óriásira nőtt a nyomás az embereken. Vannak, akik képesek 365 napot dolgozni, feláldozni minden szabadidejüket, elhanyagolni a családjukat, sőt, egyáltalán nem vállalni semmilyen családot. És mindez miért? A karrierért. Ez a szó annyi életet tett már tönkre, hogy összeszámolni is lehetetlen lenne. Sokan meg vannak őrülve érte, mert meg vannak róla győződve, hogy csak a karrier által válhatnak értékes emberré, ezért mindent félredobnak az érdekében. De sem a karriert, sem az azzal megkeresett pénzt nem vihetjük magunkkal a sírba, mindez semmivé foszlik egy pillanat alatt. Bizonyos foglalkozásoknál, például sportolóknál ez különösen erősen van jelen, ennek is köszönhető, hogy egy kedves barátomnak végül egy bentlakásos rehabilitációs intézet segítségét kellett igénybe vennie ahhoz, hogy abba tudja hagyni a mértéktelen, önpusztító ivást. Elég egyetlen hiba, még csak nem is kell, hogy a sajátod legyen, és egy emberi élet megindul a szakadék felé.

Egy nagyon kedves gyerekkori barátom, akivel minden csibészségben benne voltunk, végül úgy döntött, hogy a profi sportolói pályára lép. Vívóként meg is voltak rá az esélyei, hogy akár olimpikon is legyen belőle, és élt is velük. A legnagyobb sporteseményre azonban sosem juthatott ki, mert egy Európa-bajnokságon olyan csúnyán megsérült a térde, hogy többé semmi kilátása nem volt rá. Ez egy ilyen műfaj, addig kell tolni, amíg megy, utána pedig büszkeséggel visszavonulni. Csakhogy ha az embernek 27 évesen törik derékba a sokat dédelgetett karrierje, az eléggé frusztráló tud lenni. A korábbi eredményeinek köszönhetően nem volt nagy gondja a folytatással, a felépülése után viszonylag hamar kapott állást edzőként, de azért ez mégsem ugyanaz. Feljuttatni valakit a csúcsra legalább olyan szép, mint feljutni, azonban nem vagyunk egyformák, ahogy az ilyesmiről sem ugyanúgy gondolkodunk. Ő például ezt csak önáltatásnak tartotta, és szépen lassan felőrölte a lelkét, azzal párhuzamosan pedig a testét. Akinek egy bentlakásos rehabilitációs intézet segítségére van szüksége, annak a problémái már jócskán túlmutatnak az egyszerű búsongáson.

Sajnos az alkoholizmus egy, az egész országot érintő probléma, döbbenetes számban vannak hazánkban az olyanok, akik az ital rabjai. Vannak, akik szintén a megtört életük és lelkük miatt adják a fejüket alkoholizmusra, mások túlzásba viszik és a végén azon kapják magukat, hogy nem tudnak tovább élni nélküle, de ezen kívül még számtalan oka lehet annak, hogy kialakul ez az állapot. Általában valami tragédiaként megélt személyes élettapasztalat lapul a háttérben, amiből mindenkinek van bőven, de bizonyos szakértők szerint a jelenlegi becslések a közelében sincsenek a tényleges számoknak. Nem csak a régión, de Európán belül, sőt, a világranglistán is elég előkel helyen állunk. És ha maga az alkoholizmus nem lenne elég nagy baj, az annak nyomán kialakuló betegségek az igazán pusztítóak. Emésztőrendszeri megbetegedések, májpanaszok, érrendszeri gondok, agytérfogat-csökkenés, szívpanaszok, rák, és még számtalan, halálos kimenetelő kór kialakulása köthető a rendszeres és mértéktelen alkoholfogyasztáshoz; hiába figyelmeztetnek rá folyamatosan az orvosszakértők, a betegek száma nem csökken. És a barátomat is pont ettől féltettem: fiatalon is véget érhet egy élet, ha eleget tesz érte.

bentlakásos rehabilitációs intézet

Ez csupán a személyes véleményem, de szerintem egyáltalán nem lett volna oka depresszióba és alkoholizmusba süllyedni. Az, hogy tönkrement a térde, és nem folytathatta aktívan, versenyzőként a sportot, valóban nagy érvágás, de más élsportolók egy ilyen eset után eltűnnek, és rosszabbnál rosszabb munkákkal próbálják fenntartani magukat. Ezzel szemben ő kapott egy olyan lehetőséget, hogy akár több generációnyi utánpótlást kinevelhessen, és ha nem is az első sorban, de a másodikban továbbra is aktív legyen. A kezdetekkor még ő is próbált pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, jó ideig ment is minden, mint a karikacsapás. Csakhogy a tudatalatti, a gondolatok tovább dolgoznak még akkor is, ha tudatosan próbáljuk elnyomni. Sőt, minél erősebben törekszünk rá, annál inkább. Őt is szépen lassan felemésztette a dolog, és mostanra, a negyvenes éveire egészen megtört és lesüppedt, árnyéka lett önmagának. A munkáját, hivatását nem adta fel, de egyre kevésbé tudta ellátni, ami egyenes út volt az újabb nagy roppanáshoz, nevezetesen amikor már az edzőségtől is eltiltják az állapota miatt. Az lett volna csak igazán a végső ásószórás a sírgödrébe. A feleségével is nagyon régóta jóban vagyok, és egyetértettünk abban, hogy itt bizony cselekvésre lesz szükség, ha kell, akkor egy bentlakásos rehabilitációs intézet bevonásával.

Azonban egy alkoholistát rábírni arra, hogy ismerje be: szüksége van segítségre talán még nehezebb, mint kigyógyítani. A tehetetlenség, a tagadás és a büszkeség olyan elegye lötyög az ilyen emberek fejében, ami valódi kihívássá teszi a dolgot. Egy darabig csak célozgattunk rá, hogy kicsit talán túlzásba esik, utána már konkrétan kimondtuk neki az igazságot, és végső lépésként, amikor már nagyon nem tetszett neki, hogy az igazat kell hallania, akkor annyira összevesztünk, hogy elmondtam neki mindent. Minden aggályomat, félelmemet, és kőkeményen megmondtam neki a véleményemet, és azt, hogy ha van rá mód, akkor többet ne is keressen, mert itt telt be nálam a pohár. Azt a megdöbbenést, ami akkor kiült az arcára, sosem felejtem el. Egy szót sem tudott szólni, csak nézett utánam ahogy elmegyek. Ezután eltelt pár hét, de végül megkeresett, a bocsánatomat és a segítségemet kérte. Ezt akartam hallani! Erre vártam évek óta, és most végre megtört a jég. Eljött az idő, hogy gyakorlati segítséghez folyamodjunk, akár egy bentlakásos rehabilitációs intézet is szóba jöhetett.

A barátom feleségével egyszerre kezdtük el keresni a megfelelő helyet, azonban nem volt egyszerű ráakadni. akármennyire próbálkoztam, avagy amennyire az időm engedte, de szinte csak a szokványos, féléves elvonókkal találkoztam, és azokból is mind a silány fajtával. Hihetetlen, hogy idehaza mennyire nem fektetnek hangsúlyt az alkoholizmus kezelésére, holott ez az egyik legfőbb halálok. De nem könnyítették meg a dolgomat, vagy én nem kerestem megfelelően. Az eredmény szempontjából mindegy. Aztán egyszer érkezett egy üzenet a barátom nejétől, amiben belinkelte egy magán bentlakásos rehabilitációs intézet elérhetőségét, és kérdezte, hogy mit gondolok róla. Utánanéztem, mindent elolvastam a cégről, és azt kell, hogy mondjam, az összes általam találtnál jobb volt. Mindamellett, hogy már felépült vagy épülőfélben lévő alkoholisták is aktívan részt vesznek a programban, az már önmagában szimpatikus volt, hogy gyakorlatilag terápiás módszerekkel igyekeznek leszoktatni a hozzájuk érkezőket. És még csak nem is tart egy fél évig vagy nyolc hónapig, összesen 28 napot vesz igénybe a kezelés. Annyi ideig bárki távol tud maradni. Szóval megbeszéltük, hogy ez lesz az ideális, és ő még el is kíséri az urát, csak nagyon kíváncsi volt a véleményemre. De innentől mindent ő intéz. Nos, őszintén remélem, hogy az elvonó után nem egy új embert kapok vissza, csak az én régi, kedves barátomat. Már azzal is tökéletesen elégedett lennék, az is nagyon boldoggá tenne.